A KON
– TIKI zenekar
Az
első szakasz
1963. első
napjaiban Bartha „Döme” a következő kérdéssel
fordult jó barátjához, Haász Alihoz
(akivel - nem mellesleg - tizenkét/!/ éven át
osztálytársak is voltak): mi lenne, ha
beat-zenekart alapítanának? Kevés
kérdéssel
lehetett volna Haászt ekkortájt jobban meglepni. Az
ismeretségi körben köztudott
volt, hogy - klasszikusokat - remekül zongorázik.
Köszönhetően
ez a hosszú éveken
át folytatott intenzív tanulásnak, ami a
kezdetekkor a technika elsajátítására,
majd fokozatosan az egyre nehezebb előadási darabok
megtanulására
koncentrálódott. Szolfézs, összhangzattan,
zeneelmélet - teljesen kimaradt.
Főképpen azért, mert ezektől oly
mértékben irtózott, hogy félő volt:
erőltetés esetén az amúgy is erős szülői
ráhatással folytatott tanulással is
végérvényesen
felhagy. Így ez csak nyolc év után
következett be. Próbálták ugyan
többen-többször ilyen-olyan érvekkel az
előadóművészi pálya felé terelgetni, de
a kategorikus elutasítást látván, erről
letettel.
No, de azt is mindenki tudta, hogy jobbára csak a komolyzene iránt érdeklődik.
A tánczenét utálta, és az
akkoriban egyre inkább uralkodóvá
váló új, angol-amerikai irányzat is csak
mérsékelt lelkesedést váltott ki belőle. A
másik dolog, ami
ugyancsak meglepte: hogyan támadt barátjának ezen
ötlete, mikor az soha sem
zenélt? (Jó, a komoly zenét ő is szerette,
és Haász mellett némileg meg is
ismerte, de miként vált ki ez
zenekar-alapítási ötletet?)
Bartha előállt a
már teljesen kész tervével: Ő lenne a dobos
(már néhány hónapja -
autodidaktaként
ugyan - gyakorolgat, és van némi felszerelése is),
unokaöccse - aki
mindkettőjük iskolatársa volt az általánosban
- lenne az egyik, annak barátja
pedig a másik gitáros. És jönne még
egy
szaxofonos, az unokaöcs /Romwalter
„Satya”/ egyik sporttársa. Na, és persze Haász a
zongorista.
Haásznak akkoriban
biztosan nem, de - miként azt az idők során
többször, több helyen is elmondta -
valószínűleg a későbbiekben sem jutott volna ilyen
ötlet az eszébe. De, hogy
legjobb barátja javasolta - mégis illet fontolóra
venni. Végülis ráállt a dologra. (Miként
gondolta, hogy az egyetemi
tanulmányai, valamint
a nagy kedvvel és elég szép eredményekkel
űzött kerékpárversenyzés mellett még
erre is lesz elegendő ideje és energiája - ma már
kideríthetetlen. Jópofa
kísérletnek tekintette, minden különösebb
távlati elképzelés nélkül.)
A
következő héten,
lakásukon már együtt gyakorolt az új
társulat, az elképzelhető
legszerényebb
felszereléssel /egy kis erősítő + hangfal a két
gitárnak/. Bartha
Lajos /dob/,
Haász
Albert /zongora/, Szabó
Sándor
/szaxofon/, Romwalter
Sándor /ritmus
gitár/ és Bayer
József
/szólógitár/.
(Az első három fiú
húsz, a másik kettő
tizennyolc éves volt.) Ezek a gyakorlások
hetente kétszer ismétlődtek a
továbbiakban. Az már az első alkalmakkor eldőlt, hogy
bár eddig ehhez a
zenéhez
Haásznak legfeljebb hallgatás szinten volt köze,
még így is ő lett - magas fokú
hangszertudása révén - a zenei
irányító. De azzal neki is már az első
pillanatban
szembesülnie kellett, hogy más dolog egy
kottából megtanult Chopin keringőt jól előadni,
és megint más egy látszólag egyszerű
beat-zene szám harmónizációját -
hallás
után /!/ - precízen megfejteni. Kezdetben voltak is ilyen
téren pontatlanságok,
de azért ebbe is aránylag hamar rutint lehetett szerezni.
Eredendően a
társulatnak sem vezetője, sem neve nem volt. Kb. négy
hónap múlva azonban ez a
téma megkerülhetetlenné vált. Ekkor kapott
ugyanis lehetőséget az addig csak lakáson
gyakorló társaság, hogy a Bp. Építők
SC., egy belvárosi, régi, polgári
lakásból
kialakított klubhelyiségében felléphessen.
Ugyanis feloszlott az addig ott
vasárnap délutánonként játszó
zenekar, és az egyik így
„állástalanná" vált
tag, Udvardy Gábor
ajánlotta a
klubvezetésnek az általa már ismert
társaságot. A döntésnél – a
játék színvonalán
túl – az is komoly szerepet játszott, hogy Romwalter
és Szabó a Bp.Építők-nél kajakozott,
míg Haász ekkor már az egyesület
ismert kerékpár versenyzője volt. Szóval a
bemutatkozás sikeres volt. (Igaz, ekkor már Horváth
Dezső dobolt. Bartha ugyanis - dicséretes
önkritikával - hamar belátta,
hogy felkészültsége bizony nem éri el a
kívánatos szintet, és önként
távozott.) Persze most már nevet is kellett
választani. Mivel a társulat ekkor még
kizárólag külföldi zenekarok
instrumentális számait igyekezett az eredeti
megszólaláshoz minél jobban
hasonlító módon előadni, a Shadows együttes –
ma már örökzöld - számát, a Kon–Tiki–t
választották nyitó-és
záró számnak, és egyben a
zenekar neveként is. Egyúttal meg kellett nevezni a zenekarvezetőt is. Az, hogy ez Haász
lett - aligha meglepő. Néhány hét
után
már Udvardy is „régi sikereinek
színhelyén” pengette a gitárt. Volt
tehát már három gitáros/!/, s egyikük
kezében sem volt basszusgitár (?!), ez a későbbiek
ismeretében így utólag elég
érthetetlennek tűnhet, de ez akkor még korántsem
volt egyértelműen az. Az akkor
hallható külföldi siker-számokban ugyanis vagy
nem volt basszusgitár, vagy, ha
volt is – azért inkább ez volt jellemző – olyan halkan
és csenevészen szólt,
hogy senki nem vette komolyan, így – ahogy mondani szokás
– se nem osztott, se
nem szorzott. És, hogy milyen volt a zenekari
felszerelés? Szemléltesse ezt az
a tény, hogy Haász vasárnaponként egyedül,
villamoson vitte el - és a buli után haza – az együttes teljes hangfal
állományát/!/, ami két, kb.
televízió
nagyságú hangdobozt jelentett, amit asztalossal
csináltattak, és egy-egy
nagyobb méretű hangszórót raktak bele.
Egy pár hónap
után
– miközben azonban a zenekar már jó
néhány egyéb fellépésen is
túl volt – nemcsak
az ősz köszöntött be, hanem a zenekar
életében a változások kora is. Az
addigi ritmusgitáros Romwaltert Kapolyi
Zoltán váltotta fel, majd alig valamivel
később őt meg Tőricht
György, aki mindjárt az
egyébként jól képzett Bayertól is „elhódította” a
szólógitárosi posztot.
(Hogy
pontosítsunk: Tőricht lett az elsőszámú
szólógitáros, de azért Bayer sem
szorult ki teljesen ebből a szerepkörből.) Közben – az akkor
általános gyakorlatot követve – a zenekar
ének-erősítőt építtetett egy
ilyesmire szakosodott rádióműszerésszel/elektromérnökkel,
míg a
hangfalakat – ahogy az már ismerős – maguk
bütykölték össze. Ekkorra ugyanis az
angol-amerikai slágerlistákon /kit érdekeltek
egyebek?/ egyre inkább az énekes
számok kezdtek dominálni, s ennek megfelelően a
közönség is ezeket szerette
volna hallani. Ehhez pedig valamiféle
énekfelszerelésre volt szükség, és
legalább egy olyan tagra, aki
elfogadhatóan tudott énekelni. Szabó és
Haász voltak erre a leginkább
alkalmasak. A számításba jöhető számok
közül kiválogatták időről-időre azokat,
amelyek vagy egyikük, vagy a másikuk
hangszínéhez, hangterjedelméhez
többé-kevésbé passzoltak,
leírták az angol szöveget /persze, fonetikusan. Ki
tudott az akkori fiatalok közül angolul?/ - már
amennyire a nem mindig tökéletes
minőségű felvételekről lehetett -, és
megpróbálták az eredeti előadó
éneklését minél
jobban utánozni. Szó, mi szó: nem is rosszul, sőt
néha egészen jól!
Majd egy
újabb váltás: Udvardy helyett Szeberényi
Gábor. (A múlt ködébe vész ma
már, hogy miért.) Szintén ritmusgitár. Ez
már
1964 elején volt. Szinte ezzel egy időben
Szabó volt kénytelen a néphadsereg
kötelékébe „átigazolni”. Utódja
– mert
a
zenekar ekkor még úgy látta, hogy a szaxofont nem
lenne okos dolog nélkülözni –
Nikovits Ottó
lett. Szóval zajlott az
élet. Bár a tagcserék, mint mindig és
mindenütt, rengeteg energiát és időt
emésztettek
fel, (amit egyébként a zenekari játék
csiszolására lehetett volna fordítani),
az együttes kezdett lassan ismertté válni.
Rendszeresen fellépett a
Pesterzsébeti Vasas Művelődési Házban /”Csili”/.
Ekkor
már nem kellett lakáson
próbálniuk, amit a szaporodó, és
méreteiben is növekvő zenekari felszereléssel
amúgy sem lett volna könnyű megoldani.
Ebben az időben
kezdett a Budapesti KISZ Bizottság, - előbb csak
kerületenként - az amatőr zenekaroknak
(az összes beat-zenekar ekkor ilyen hivatalos státuszban
volt!) vetélkedőt
rendezni. Az V. kerület nagyon erős volt. Így
feltétlenül komoly eredményként
kell értékelni, hogy a KON–TIKI, - a METRO és a
SCAMPOLO mögött, de az ECHO
előtt - 1964 tavaszán a
harmadik helyen végzett. Nyáron a KISZ Bizottság a zenekarok
vezetői részére egy három napos
táborozást szervezett Balatonszemesen. Ott
volt szinte mindenki Budapestről, aki csak élt és
mozgott. Illés Lajos;
Bergendy Pista; Zorán; Bajtala János; Szakály Laci
/KÉK-CSILLAG/; Neményi Béla
/ATLANTIS/; Flamm Ferenc /ATLAS/; Kovacsics András, /OMEGA/.
(Eredetileg ő volt
az OMEGA vezetője!). És
ki emlékszik, hogy még
kik? Az biztos, hogy az egyik
állandó, négytagú, reggeli-vacsora
asztaltársaság a
következőkből állt:
Benkó
Sándor /BENKÓ/; Danyi Attila /BLUE JEANS/; Haász
Albert /KON-TIKI/; és Varga
Tibor /SCAMPOLO/. (Danyi és Haász barátsága
ekkortól datálódik.)
Az itt szerzett tapasztalatok
győzték meg Haászt végleg arról, hogy
basszusgitár nélkül már nem sokáig
lehet
boldogulni. Kapóra jött, hogy a nyár során a
METRO együttes megvált Maka Bélától,
aki az együttesben
elektromos bőgőn játszott, és helyére egy
basszusgitárost, Bokány Ferencet állított.
Így Maka - aki egyébként Haász
évfolyamtársa volt a
Közgazdaságtudomány Egyetem
Belkereskedelmi Szakán - lett Szeberényi
utódja, - de már basszusgitárral a
kezében! Ez így már egy elég jó
csapatnak tűnt: egy jó és egy még jobb
szólógitáros,
egy precíz basszusgitáros (amely hangszer eddig nem is
volt a zenekarban/!/),
egy pontos – bár nem virtuóz -
dobos, egy
szaxofonos, meg egy zongorista (akiből viszont az egyre növekvő
hangerő miatt
már mind kevesebbet lehetett hallani, és az együttes
által játszott számokban
is alig-alig volt már a zongorának szerepe.) Kellett
volna még egy
igazán jó énekes,
- mert azért
Haász éneklésére nem lehetett egy komolyabb
terveket dédelgető zenekart építeni
– és egyre inkább látszott, hogy elektromos orgona
nélkül maximum „csak félkarú
óriás” lehet egy zenekar.
De ez az
összeállítás sem volt hosszú
életű: 1964-65 telén Tőricht és Maka egy
újonnan alakult
együttesbe távozott. Ez volt a DOGS. Haász hosszasan
mérlegelte a kialakult
helyzetben számításba jöhető
variációkat, s ennek nyomán felkereste Danyit.
Mióta
Danyit megismerte, egyszer-kétszer együttesét is
meghallgatta, és nagyon
imponált neki a BLUE JEANS fiatalos, korszerű
repertoárja. A KON – TIKI ez idő tájt
kb. fele-fele részben instrumentális, ill.
szólóénekes által előadott számokat
játszott, míg Danyiék számainak
túlnyomó többsége énekszám volt
/jórészben
többszólamú/, a legfrissebb „termésből”
válogatva, - bár olykor picit „fésületlen”
előadásban. Haász ajánlata az
volt, hogy csináljanak
a két csapatból egyet! A
BLUE JEANS
adná a komplett gitáros szekciót, vagyis Imre
Attila
/szólógitár/, Danyí
Attila
/ritmusgitár/, Jeney
Ferenc
/basszusgitár/ - és valamennyien: + ének
Igaz, hogy így
Haász Albertnek meg kell válnia alapító
társától – az amúgy Imrénél
jobban
gitározó, de ének szempontból
használhatatlan – Bayertől, (Danyiéknak viszont
dobosuktól és „vendégénekesüktől”, Szervánszky
Attilától), de – Haász szerint - a
megmaradó
három KON – TIKI-s számára ez
tűnik a legkézenfekvőbb, Danyiéknak pedig egy
mindenképpen előrelépést jelentő
megoldásnak. Danyi – miután a
dolgot Jeneyvel és Imrével megbeszélte – elfogadta
az ajánlatot. A két zenekari
név közül az egyértelműen rangosabbnak
számító – és amúgy
szerencsésebb
hangzású – KON – TIKI-t tartották meg, s mivel
különösebb ok nem volt a változtatásra,
Haász maradt továbbra is az
együttes vezetője, aki azonban Danyit
mindvégig vezetőtársának tekintette.
A második
etap
A változás
kedvezően hatott a zenekar
megítélésére: Imre nagyon kellemes
hangú, jó stílus érzékű
énekes – elsősorban az – volt. A leányok
kedvence. Szólógitározása – semmi
különös. "Tizenkettő egy tucat". Danyi,
ritmusgitáron, amit kellett, megtett. Ha szükség
volt a számban harmadik
énekhangra, - a feladatot mindig jó színvonalon
oldotta meg. Ez vonatkozik a
basszusgitáros
Jeneyre is. Haász - szerencsére – inkább olyan
énekes számok előadásában mozgott
otthonosan, melyek Imre hangjához kevésbé
álltak közel. Így az’tán az ritkán
volt kérdéses, hogy a megtanulásra kiszemelt
számot melyikük énekelje, vagy -
ha abban több énekhangra volt szükség – hogy
ki, milyen szerepet kapjon. Mivel
azonban az akkori futó slágerekben – nyilván a
Shadows, a Beatles, a Rollingstones
meg a többiek hatására kialakuló,
túlnyomórészt a gitár-hangra
épülő zenei stílus minden régebbi
konvenciót
elsöprő nyomulása következtében – a zongora
szerepe szinte teljesen háttérbe
szorult (na, a szaxofon sem járt sokkal jobban!), az
együttes hangzása –
instrumentális vonatkozásban –
egysíkubbá vált. Már szinte csak
gitárok
hallatszottak. Ezt persze a közönség nem vette zokon,
de viszont akkor minek
kell ehhez hat ember?
Ez a probléma
azonban hamar megoldódott: 1965 tavaszán a KON – TIKI
ismét részt vett az V.
kerületi amatőr zenekari seregszemlén, ahol már –
lévén, hogy az előző évi nagy
vetélytársak közül egyik sem indult –
egyértelmű esélyesnek számított.
Ismervén
a majdani zsűri összetételét,
nyilvánvaló zenei ízlés
világát, a zenekar a
bemutatandó három szám közül az első
kettőt kifejezetten ezen szempont
figyelembe vételével választotta ki. Mindkettőben
a szaxofonnak
is komoly szerepe volt. A másodikban Nikovits –
figyelmetlenség miatt –
súlyosan rontott, míg a harmadikként előadott
számban – nyilván az előző súlyos
blamázs miatt – újra bizonytalankodott az együttes.
Az eredmény:
harmadik hely, ami viszont a KON – TIKI számára – az
erőviszonyok ismeretében
– égés volt. Danyi – aki már az
egyesüléskor kétségbe vonta a szaxofon
szerepeltetésének
szükségességét – erőltette Nikovits
menesztését, akit már
Haász sem tudott szívvel-lélekkel
védelmezni, hiszen visszafordíthatatlannak
tűnt a szaxofon e műfajbeli szerepének a teljes
elsorvadása.
Szinte ezzel egy időben érkezett Haász számára egy HOHNER
orgona,
Nyugat-Németországból. (Ez akkor
különlegességnek
számított, hiszen kevés zenekar rendelkezett
még elektromos orgonával, az is, mind
csak kelet-német MATADOR orgona
volt. A kettő között
pedig kb. olyan
színvonal-különbség volt, mint egy OPEL
és egy WARTBURG között!
Néhány
hónap
óta volt ugyanez a típusú hangszere
Rozsnyóinak /ATLANTIS/, majd
ezután nem
sokkal már Benkő
/OMEGA/ is ilyenen játszott.) Hogy
szót ejtsünk a zenekar
felszereléséről általánosságban is:
elmondhatjuk, hogy az megfelelt az
élmezőnybeli zenekarok átlagos
színvonalának. Ez főleg Danyi – ha egészen
precízek akarunk lenni: a Danyi-szülők – áldozatkészségét
dicséri.
Ami a repertoárt illeti: főleg a dallamosabb számokból csemegéztek. Beatles, Byrds, Manfred Man, Hollies, Walker Brothers, Everly Brothers, Mamas & Papas, Beach Boys, Jim Reeves, Cliff Richards, Herman Hermits, Rockin Berries, Dave Clarke Fives, Searchers, de maradt azért néhány Shadows, Spotnicks, Johny & the Hurricanes (bár ez utóbbi együttes számai Nikovits távozása után kikerültek a műsorból). Haász ezenkívül nagy country-rajongó volt. Mikor általában a legtöbben a Beatles-t, Rollingstones-t, Spencer Davies-t, Hollies-t, jelölték meg kedvencükként, nála az ausztrál Seekers együttes volt a „top”. Meggyőzte társait, hogy játszanak ilyen számokat is, hiszen ezek dallamosak, jól lehet reájuk táncolni, és „időt állóak” (évekig műsoron tarthatók, mert még akkor sem lesz „ciki” őket előadni, hiszen más magyar együttestől aligha hallja ezeket a közönség.) Meg is tanultak egy csokorra való Seekers és Kingston-Trio számot, és mindenütt nagy sikerrel játszották őket.
Ebben az időben
állandó helyük volt a Majakovszkij utcai /ma - meg
nagyon régen - Király utca/, a
Gyenes házaspár által vezetett tánciskola,
és
a Pesterzsébeti „Csili”.
Kedvelt szereplőivé váltak a különféle
iskolai rendezvényeknek, koncerteztek
hasonló – vagy jobb – kategóriájú
együttesekkel, és elismertségnek egyik ékes
bizonyítéka volt, hogy a Zorán vezette METRO – ha
valami nagyon jelentős
felkérést kapott szombatra, vagy vasárnapra –
gyakorta őket hívta a belvárosi Metro-Klubba,
helyettesként. Mivel állandóan angol
számokat játszottak, hallgattak – és már
csak
emiatt is rákényszerültek, hogy az angol nyelvvel
ilyen-olyan szinten foglakozzanak, lassan eljutottak odáig, hogy
már hallás
után is viszonylag elég jól le tudták
írni a szövegeket, nem fonetikusan, hanem
immár eredeti nyelven is.
De – ez az
együttes életében
kétségkívül
legfényesebb korszak – sem tartott túl soká.
1965
őszén Imrét behívták katonának.
(Hajh, de sok zenész, és mennyi zenekar
pályafutását befolyásolta esetleg
egy egész életre, ez – az akkoriban
mindennapos – momentum!) Utódja Mercsényi
Tamás lett, aki bár
gitározásban messze felülmúlta Imrét,
éneklésben azonban közel sem volt olyan
ütőképes. (Paradoxon,
hogy jó pár év
múlva, mikor már hosszabban
Nyugat-Németországban
vendéglátós zenészként
ténykedett,
országos Ki-Mit-Tud-ot nyert ott az énekes-gitáros
kategóriában! Ezzel nyílt meg
előtte a lehetőség, hogy helyett kapjon országosan
ismert, komoly gázsiért
játszó ottani zenekarokban!) Ettől kezdve
Haász
lett a „főénekes”. Időközben Mercsényi –
párhuzamosan – egy akkor
alakuló trió, a hazánkban élő, és
zenetanárként működő Jose Arzemendia által
alapított, dél-amerikai népzenét
játszó LOS MUCHACHOS tagja is lett.
Így nyilvánvalóvá vált, hogy
hosszútávon reá aligha, vagy csak
korlátozott
mértékben lehet számítani. Ezért
Haász mellett a további énekesi „feladatokat”
Danyi, ill. Jeney látta el. Egy idő után azonban
már sehogyan sem lehetett a
kétféle kötelezettséget közös
nevezőre hozni. Mercsényi kiszállt, és jött
helyette, egy régi/új tag, Tőricht! (Aki annak idején innen távozott a DOGS
együttesbe!) De ebben az időben már
nem, a szinte alapító tagnak számító
Horváth Dezső – aki a kezdetektől egészen
távozásáig nemcsak megjelenésében,
de viselkedésében, sőt, még
dobolásában/!/
is, a megtestesült úriember volt – ült a dobok
mögött. Ő főiskolai tanulmányait /leginkább
szülei véleménye szerint!/ nem
tudta volna a zenéléssel összeegyeztetni,
s ezért 1966 januárjában, közel három
viharos
és munkás év után, távozott az
együttesből. Az egykori alapítókból
így már csupán Haász maradt.
Szóval Tőricht
újra a KON–TIKI –ben, a szólógitárosi
poszton, míg a doboknál Hodászy János.
Nem dobolt rosszabbul,
mint Horváth, de - más volt. Tőricht sem érezte
jól magát – zeneileg. Hozzá
mindig közelebb állt a keményebb,
progresszívebb hangzás, mely vonzódás a
DOGS-ban töltött idő alatt még inkább
megerősödött benne. Így talán nem is
csoda, hogy az első adandó alkalommal, amikor egy jobb
lehetőség kínálkozott (1966
nyarán az akkor alakuló METEOR-ba hívták)
ismét odébb állt! (Hogy ezt egy
zenekarral kétszer is megtenni mennyire tekinthető korrekt
viselkedésnek – ne
firtassuk!) Ez már Danyinak
sok volt. (Lehet rajta csodálkozni? Aligha.) Bejelentette, hogy
kilép az együttesből,
összepakolta a zenekari felszerelés /hangfalak,
erősítők, mikrofonok/ jelentős
részét, szóval mindent, ami az övé
volt – és el. Ezek után Haász
közölte, Jeneyvel, hogy tekintse
a KON–TIKI-t megszűntnek, és keressen másik
együttest. Mással ezt nem is kellett közölnie,
mivel ekkor Hodászyt – már ki
tudja miért? – éppen helyettesítette valaki.
Nem
sokkal később Haász a WANDERERS-ben folytatta. (Ottani pályafutásáról
részletesen a www.Wanderers-zenekar.hu
alatt; életének korábbi és későbbi
szakaszáról a www.HaaszAlbert.hu
honlapon részletesen
olvasható.)
Egy
idő után Danyi, az általa
összeverbuvált, új SCAMPOLO együttessel
lépett
színpadra, de ez a csapat, - bár részben a
régiekből, részben elég jó
képességű
új tagokból állt – meg sem tudta
közelíteni elismertségben a hajdani elődöt,
és
néhány évi szereplés után
feloszlott. Ekkor Danyi az egykori ATLANTIS
feltámasztásával próbálkozott. Itt
is elég jó társulatot hozott össze
(már, ami
a zenei képességet illeti). Emberileg azonban nagyon
labilis társaság volt,
amely jó néhány változás után
elég hamar végérvényesen eltűnt. Ezek
után már
kizárólag műsorvezetőként,
műsorszervezőként, továbbá rádiós
szerkesztőként
tevékenykedett/tevékenykedik - az előbbieknél
jóval nagyobb sikerrel!
Két
hónappal a Kon-Tiki megszűnése után Jeney
már a FUTURAMA tagjaként pengette
a gitárt, majd két év után
"átigazolt" a PREMIER zenekarba. Velük
került ki - hivatalos munkavállalási
engedéllyel - Finnországba. Itt zenéltek
közel két évig, majd szerződésük
lejártakor - Jeney kivételével -
hazatértek. Ő
viszont ott maradt, letelepedett, néhány évig finn
zenekarokban játszott, majd
üzleti vállalkozásokba kezdett. Ma is ezzel
foglalkozik, de - hobbiként -
fiaival önálló zenei stúdiót is
üzemeltet. Azok - mint hírlik - szintén ügyes
zenészek.
Horváth a
Vendéglátóipari Főiskola elvégzése
után,
a szakmájában helyezkedett el, és
végül, a belvárosi Átrium
Szálló egyik felső
vezetőjeként vonult nyugdíjba, 2005-ben.
Imre,
leszerelése után, a később
legendássá „nemesült” KEX basszusgitárosa
lett. A
kilencvenes évek elején - meghalt.
Tőricht a hazai ide-oda
vándorlások után
Németországban lett
vendéglátó-zenész, majd ennek
kapcsán – előnyös házasságot
kötvén – étterem vezető (s tán’ tulajdonos is
!?)
Mercsényiről már szóltunk.
Romwalter végig zenei
pályán maradt, elsősorban
vendéglátóipari vonalon.
Szabó, a honvédségtől
történő „megszabadulása”
után - magát dobosnak átképezve –
szintén a zenészi pályán maradt.
Játszott
néhány hazai együttesben, - néhány
hónapig még a Haász vezette WANDERERS-ben is
kisegített - majd külföldön
„vendéglátózott”. Az ő további
pályafutása, és a
többiek sorsa – ismeretlen.
Lásd még: Kelemen András & Oláh Árpád: A magyar rock bölcsöje (1960-1970)
Danyi Attila: info@musiccitykft.hu
Horváth Dezső: dezso.horvath@t-online.hu
Haász Albert: info@haaszalbert.hu
Jeney Ferenc: ferec.jeney@pp.inet.fi
2005
április.